Új év, új nap... Hajnali fél 3 van. Csend és nyugalom. Vége a durrogatásnak, a trombitálásnak.
Ez is csak egy új év. Ugyanúgy elszalad, mint a többi. Egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy vége van. Jön a következő új év, egy következő új nappal.
Senkivel nem koccintottam, nem énekeltem el meghatottan a Himnuszt. Nem ölelt át senki. Nincs is itt senki. Senkinek nem tűnik fel, hogy eltűntem. És az ég-világon senkinek nem hiányzom.
Nos én jártam. Feltéve, ha pokolnak nevezzük azt, hogy épp csak felkelek, és a mamám telefonál, a bátyám kórházban van, ők mindjárt indulnak, de a sógornőmnek segíteni kéne, mert a gyerekekre valakinek vigyáznia kell. Telefonálok a sógornőmnek, inkább menjek be a kórházba, tesóm ne legyen egyedül, mert csak a főnöke van bent, aki bement vele a mentőkkel. A taxis szuttyog a városban, és elmegy a kórház előtt, majd észbe kap az utca végén. Megfordul és kirak a kórháznál. Nézem a leláncolt hatalmas kaput... és egyre idegesebb vagyok. Egyszer csak megjelenik a taxis: "Bocsi, a másik utcában van a bejárat." Az udvaron a bátyám másik kollégája.. ő nem ment be, nem is akar, mert nem bírja, de bármi van telefonáljak. Bemegyek. Intenzív osztály... zacskó a cipőre és köntös. A folyosón találkozok a főnökkel. Sosem találkoztunk, de tudom, hogy ő az és ő tudja, hogy én vagyok az. Köszönünk, bla, bla, bla... Már nem is emlékszem mit mondtam neki. A sírás fojtogat, az idegeim pattanásig feszültek. Bemegyek a tesómhoz. Fekszik az ágyon... katéteres cső kígyózik a takarója alól... drótok mindenhol, az oxigénes pumpa monoton kattog és ő csak fekszik csukott szemmel a drótok alatt. Egy pillanatra megmozdul, kinyitja a szemét és rám néz. Értetlenség és félelem van benne. Azt hiszem nem tudja, hogy hol van, és hogy ki vagyok, de én rendületlenül mosolygok. Csak egy pillanat és a szeme már megint csukva... Még jó, hogy van rács a kórházi ágyakon, van mibe kapaszkodnom... Kimegyek a főnökéhez, hogy megtudjam mi történt... "Rosszul lett értekezleten." Megkapom az iratait, a kocsikulcsot, a telefonját.
A doki megjelenik... Ki vagyok, mi vagyok, sablon szöveg, bla, bla, bla... Meg van a CT eredménye. Most már biztos, hogy agyvérzés... Életveszélyes az állapota... A föld gyorsabban kezd forogni alattam... Belépek a pokolba.... A doki csak mondja... a vérnyomása az egekben... a következő 7-10 nap kritikus... a bal oldala lebénult.... ha jobban lesz, jöhet a rehab... Fiatal, 36 éves, jók az esélyei. Doki elköszön, a világ pedig romba dől körülöttem. Állok a folyosón, és csak lassan jut el a tudatomig, amit a doki mondott... szédülök... a sírás fojtogat... Visszamegyek a tesómhoz... még mindig drótok alatt, csukott szemmel... kapaszkodok.
3 óra, kidobnak a vizit miatt. Kimegyek a friss levegőre, de az egymás után elszívott cigaretták sem segítenek. Most nem. Csak róvom a köröket a kórház udvarán, várom a mamáékat... ezeregy gondolat forog a fejemben.. mi lesz ha...? hogy lesz ha...? miért ő? Mamáék megérkeznek, még várunk egy kicsit, és visszamehetünk hozzá, de az idő csigalassúsággal vánszorog.
Karácsony. Mindenki együtt, próbáljuk tartani egymásban a lelket. Szenteste viszont borul minden. Pattannak az idegek és a napok óta visszatartott sírás felszínre tör. A gyerekek nem értik, ők csak az ajándékokat látják, és csak annyit tudnak, apa beteg, kórházban van.
Azóta eltelt 7 nap. A helyzet nem sokat változott. Intenzív osztály, drótok, monitor.... de a bal lába már működik, viszont a karját még mindig nem érzi. A két ünnep között átkerülhet a rehabra, ha nem változik az állapota.Egy biztos azonban... a károsodás maradandó. Soha nem lesz olyan, mint régen.
Téblábolok itthon. Amint ránézek a karácsonyfára fordul a torkomban a gombóc. Éjjel csak agyalok és hessegetem a mi lesz ha - gondolatokat. De egyedül nagyon nehéz.
Mondd csak. Jártál már Karácsonykor a pokolban? Én igen. Most is városnéző körúton vagyok...
Az elmúlt időszakban nagyon nem mozdultam ki. Konkrétan a boltba járáson kívül ki sem dugtam az orromat a lakásból, kivéve, ha éppen a bányába mentem lapátolni.
Nem kicsit meg is éreztem ezt, de ez egy ilyen hónap volt, főleg az utolsó. Elég súlyosan bezomiztam mostanában. És bármennyire is vágytam valahova "ki", nem mehettem, a fránya vizsgaidőszak miatt. Hanyagoltam mindent, amit csak lehetett, pedig kint ezerrel sütött a Nap, és a természet összes szépsége egyszerre üvöltötte, hogy "Gyere már!!! Mozdulj meg!!!" De nem mozdultam. Ültem a 400 oldalas könyvek felett, és vizsgáztam.
Na de most, hogy vége a megpróbáltatásaimnak...
Tegnapra összeszedtem a cimborákat gyerekestül, autóstul, és elmentünk a Velencei tóhoz. Mielőtt elindultam tanakodtam, hogy vigyek-e magammal kabátot, vagy se, de végül úgy döntöttem, hogy viszek, a kezemben elfér, legfeljebb hülyének néznek az emberek a metrón, hogy minek cipelem. (Megjegyzem, nem tévedtek volna sokat) Szóval fogtam a tutti-frutti bőrkabátomat, de amint kiléptem a kapun, kiderült, jó hogy vittem, mert olyan szélvihar volt, hogy csak. Végül is legurultunk a tóhoz, reménykedve abban, hogy süt a nap és baromi jó idő van, ott nem fog ennyire fújni a szél. Nem a francokat nem. Ott még jobban fújt, majd le vitte a fejünket, nekem meg kábé 5 perc alatt megfájdult a fejem.
Végül is a szelet leszámítva, jó volt kimozdulni. Hiányzott már nagyon. Ücsörögtünk a tóparton, beszélgettünk, nevettünk, mosolyogtunk a gyerekeken, néztük hogyan bénáznak a szörfösök és élveztük a semmit tevést. Legalább is én élveztem. :)))
Aztán besötétedett és hazament mindenki. De azért jó volt.
Manapság nem írok annyit, mint régen. Főleg most, mikor vizsgaidőszak van. Május 16-a óta megint erőltetett menetben lépdelek a jövőm felé, amiről nem is tudom, hogy lesz-e egyáltalán. Néha azon morfondírozom, hogy minek is csinálom mindezt, hiszen az esély egy szebb (és tényleg szebb) jövőre erősen konvergál a nullához. Csak néha dereng fel, hogy mindezt saját magamért csinálom, hogy az esélyeket ne kelljen elengednem, hanem lehetőségem legyen megragadni őket olyan erővel, szenvedéllyel és lendülettel, ahogy szoktam.
De vajon mit ér az ilyen láthatatlan esély?
Reggelente 5 perc bambulás félkómában az ágy szélén, reggeli, smink majd egy órás zötykölődés a "bánya" felé, ahol elhiszem és elhitetik velem, hogy még van értelme ennek az egésznek.
A tavasz átfordult nyárba, és az én téli álmot alvó lelkem még mindig alszik. Nem tudom, felébred-e egyáltalán még valaha.Verőfényes napsütésben az erkély falát támasztava az 5 perces cigiszünetben, tudván, hogy a barátok valahol máshol, valami mást csinálnak... hogy aztán egy mélyről jövő sóhajtás közepette leküzdjem a vágyamat, hogy felhívjam őket, menjünk, csináljunk valamit együtt és visszaforduljak a 800 oldal felé, és komótosan, szinte gépiesen erőt vegyek magamon, hogy igen, azt az 50 oldalt ma még meg kéne tanulni...
Kétségbeesettem vágyom a barátaim után, a társaságukra, egy nevetős estére, amikor nem kell a 800 oldalra gondolnom, de én is tudom, és ők is tudják, hogy ez most nem megy, és csak az emlékeket rakom vissza a lelkem dobozába, ahogy a hajnali első madárcsicsergésre válaszolva lekapcsolom a lámpát és lefekszem aludni. A barátok közben pedig új utakra térnek, új célokat kitűzve maguk elé, új álmokat építve és úgy tűnnek el az életemből, hogy az utolsó emlékem velük kapcsolatban évekkel ezelőtti. A társaság lassan szétszéled, csak én vagyok benne fix pont, várva, hogy az útjuk majd egyszer visszakanyarodik felém, és újra együtt leszünk.
Egy nyaralós hirdetés a metrón, amit hazafelé veszek észre, és az agyam abban a pillanatban elkezd tervezni, hogy milyen jó lenne... Mire hazaérek újult erővel kezdenék neki a szervezésnek, szállást, programokat keresve, ha nem tudnám, hogy az útra egyedül mennék, és ahogy becsukódik mögöttem a lakásajtó szertefoszlik minden és 5 perc múlva arra sem emlékszem, hogy mi volt abban a hirdetésben.
A bátyám diplomázás után egyszer azt mondta, hogy "Jó dolog kiszabadulni a számok világából."
Tudjátok hogy mi "Hősök" vagyunk?! Akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele... 1980 előtt születtünk, kész csoda hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv sem nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén kinyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és amikor biciklizni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az sem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én sokáig kevertem a szódavízzel, Szúr szúr. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen ki!!! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejthették hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele.
Étkezési szokásaink Sóher Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra, (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára, ( ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D, és E vitamin, viszont! Bedekonak hívták, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét meg kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a még éretlen gyümölcsöt.
Volt néhány barát aki ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép volt), de szó sem volt playstationról, nintendoról, 64 csatornáról, műholdról, kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, surrond soundról stb... Viszont voltak barátaink!!!!! Olyanok akikkel találkoztunk kint az utcán, focipályán, vagy a pingpongasztalnál, vagy ha még sem akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket. Nem vittek, és nem hoztak a szülők. Mégis itt vagyunk! Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és mégis itt vagyunk! A szerelmet nem brazil szappanoperából tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sosem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm, szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeit és újra próbálkoztunk.
Ha egy tanár nyakon vágott,nem szúrtuk le késsel és nem pereltük be és nem panaszkodtunk otthon, nehogy kapjunk még egyet. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, a szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk mit jelent a kötelesség, bűntudat, felelősség, boldogság. Ismertük e szavak mélységét.
Ezek voltunk. Hősök? Talán. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mai fiatalok értetlenül mosolyognak....
Nem, nem a Király új ruhája című mesére hajazok. Főleg azért nem, mert az én ruhám nem csodálatos láthatatlan szálakból szövődött. Bár van egy-két olyan ruhadarabom is, ezeket azért nem hordom, mert nem találom a szekrényben őket, lévén láthatatlanok. Ugyanakkor 10 órás közmegbotránkoztatás és potyogó könnyes-röhögés lenne a vége, ha én pucéran sasszéznék be a munkahelyemre, majd haza. (Lelki szemeim előtt látom Szilvát, ahogy olvassa eme sorokat és jókat kuncog magában...)
Na de... Mindig is imádtam a bőr holmikat. Volt is nekem egy bőr nadrágom is, de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy régi-régi vágyam volt egy bőrkabát. Valamikor akkor kezdődött, mikor még Pécsen az egyik barátnőm bagóért vett magának egyet a pécsi vásárban. Nagyon vagány volt, csípőig érő, és amolyan rockeres-galléros motoros bőrkabát. Beleszerettem én is egyből, de sosem volt annyi pénzem, hogy vegyek magamnak egyet, bár akkor még tényleg bagóért lehetett venni. Szóval most eljött az idő, hogy magamra költsek egy halom pénzt, így a minap a nyakamba vettem a várost és bejártam jó-néhány bőrboltot. Voltam én mindenhol. Ilyen-olyan divatos boltban, meg az olaszoknál, meg minden felé. A magyar bőrruházat baromi drága. 40-50 ezernél kezdődnek a kabátok, és ráadásul ha nagyobb méretet próbálunk, az az elszabásnak köszönhetően úgy áll rajtunk, mint azon a bizonyos tehénen a gatya. Az olaszoknál más a helyzet. Nagyon szépen kidolgozott, igényes bőrkabátokat árulnak... kifejezetten csontkollekciók részére, az M-es méretnél nagyobbat ugyanis sehol nem találtam. Na de! Az én jó barátnőm adott egy tippet, hogy ha sehol nem találok magamnak, akkor menjek el a Kossuth Lajos utcába (gyengébbeknek az Astoria és az Erzsébet híd között), és keressem meg a Kaftán Angelo üzletet, ami egy török bőrbolt, mert a törököknél jobban senki nem ért a bőrholmikhoz. Szerencsére figyelmeztetett, hogy a törököknél bizony alkudni kell, ha simán megveszem annyiért, ami rá van írva besértődnek keményen. El is caplattam én az Astoria közeli üzletbe végső megoldásképpen, és ahogy beléptem az üzletbe szinte tátva maradt a szám. Az üzlet egyik fele a plafonig tele volt bőrkabátokkal, a másik fele meg irhakabátokkal. Amint beléptem, egy mosolygós, kedves magyar fiatalember - amolyan kétajtós szekrény típusú - köszönt rám és egyből jött, hogy kiszolgáljon. Nagyjából körvonalaztam neki, hogy milyen kabátra gondoltam, ő végig nézett rajtam és láss csodát, lepakolta a fél kabát kollekciót. Nagyon kedves volt, segített, és amikor azt mondtam az egyik kabátra, hogy ez tetszik, azt mondta, hogy ez nem az igazi, keressünk tovább... Zutty, levette a másik felét a bőrkabátoknak. Én csak pörögtem, forogtam a hatalmas tükör előtt... Már nem tudom hányadikat próbáltam, mikor megjelent egy nagyon(!) helyes török fiú, és ő is elkezdte pakolászni a kabátokat. Hozták-vitték az emeletről le s fel a méretekben, fazonokban, színekben különböző kabátokat. Csak ámultam, s bámultam. Elméláztam, hogy vajon van ilyen magyar bolt? Kicsi az esélye... De amikor meglett az igazi... Megláttam és beleszerettem úgy mint anno a pécsi barátnőm kabátjába. Igaz, csak mikor rábólintottam, hogy ez az, akkor néztem meg a cetlit... 52 ezer... Huhh. Na de most jött az alku. Szomorúan levettem a kabátot, és vissza akartam adni a srácnak, mondván ez nagyon drága nekem. Mire ő: "- Ne aggódj, kapsz egy nagyon jó árat." - tartja felém a számológépet.. 41 ezer. Még mindig szomorúan nézek... (Óóóó baromi jól tudok szomorúan nézni, a hatalmas zöld szemeimmel.. Igazi kivert-róka-nézés.) "- Ez még mindig sok nekem." "- 40?" "- Ááá.. ne viccelj. Ez nekem nagyon sok. Nagyon szép kabát, de..." Ezalatt a török fiú, visszapakolta rám a kabátot. Vagyis engem a kabátba. Álltam a tükör előtt és ő meg csak igazgatta rajtam. Megkérdezte: "- Mennyit adsz érte?" "- Max 30-at." - a török fiú csóválja a fejét... Mire a magyar kétajtós szekrény súgva: "- Tegyél rá még egy 5-öst." "- Na jó. Legyen 35." "- Oké!" - kiáltott fel a török fiú, egyből leszedték rólam a kabátot, hogy becsomagolják. "- Köszönöm, nem kérek csomagolást... - néz rám bután - Le sem veszem többet ezt a kabátot." Gyorsan kifizettem, mielőtt meggondolják magukat és már éppen vettem fel a szép, új kabátomat, mikor megjelent az öreg török, akié a bolt. Mondja nekem, hogy vannak szép irha kabátok, most féláron adják. Gondoltam, ha már ilyen jól jártam velük, megérdemelnek némi játékot. Igazából szemét voltam, mert lepakoltattam velük az irhakabátok felét is. Ekkor már az öreg is nekem pakolta a kabátokat. Aztán egy pillanatban az órámra nézve feljajdultam, hogy bizony nekem jönnöm kell dolgozni, el fogok késni, de ezek az irhák... hát tényleg gyönyörűek, még gondolkodom rajtuk. 230 ezer volt az egyik papírján..., de ezek nem azok a 80-as évek beli irha kabátok voltak, amik dög nehezek, hanem puhák, és könnyűek voltak. Ha lett volna pénzem... Tényleg mennem kellett dolgozni, úgyhogy gyors elköszönésre vettem a figurát. Az öreg csak így búcsúzott mosolyogva: "- Gyere máskor is! Te már itt törzsvendég vagy!" - és kiléptem a napsütésre az új dögös bőrkabátomban.
A melóhelyre csattogva elméláztam: A törökök szeretik a magyarokat...Miért ne szeretnének? Az egyik nemzeti ünnepüket nekünk köszönhetik, lévén a mohácsi csata időpontja nekik bizony nemzeti ünnep. A kereskedelem nekik tényleg játék. Kommunikációs játék. Nagyon szeretik a vevőket és szeretnek eladni. Ők erre születnek. A kupecesség a vérükben van. Ezért kell alkudni náluk. Ha nem teszed, elrontod a játékot. Ezért sértődnek meg. Nekem élmény volt náluk, tőlük vásárolni. Végül is 52-ről 35-re alkudtam egy szín bőr kabátot. És imádom hordani. :)
Ül a nyuszika az erdő szélén egy kövön és reszeli a körmét. arra megy a róka. Megkérdi a nyuszikát: - Mit csinálsz itt nyuszika? - Reszelem a körmömet, mert délután oroszlánt fogok enni. A róka megijed, elszalad. Arra sétál a farkas és meglátja a nyuszikát. - Mit művelsz itt nyuszika? - Reszelem a körmömet, mert délután meg fogom enni az oroszlánt... A farkas megijed, elszalad. Megy arra a medve is. Meglátja a nyuszikát és megkérdi tőle: - Mit csinálsz nyuszika? - Kireszelem a körmömet, mert délután megakarom enni az oroszlánt... A medve is elszalad. Egy idő után az oroszlán fülébe jut, hogy mit tervez a nyuszika. Úgy dönt, hogy elmegy ő is a nyuszikához. Megáll a nyúl előtt: - Mit csinálsz Te itt nyuszika? - Reszelem a körmöm, és hülyeségeket beszélek...
Fura emberek a Gergők... Bekukkantanak az ember blogjába, benyögnek egy "akarunk járni veled"-et, aztán eltűnnek, mintha ott sem lettek volna... Oda teszik azt, amit a legtöbb nő hallani szeret, aztán mi nők meg osszuk be. Hmm... Azóta se járt erre...
A Róka baromira nem vágja ezt. Mire jók ezek a benyögések? Se egy e-mail (pedig látható) se semmi. Csak dobálózunk a szavakkal, azt csá.
A Róka meg csak kíváncsi, ki a fene ez a Gergő, aki ilyen lazán kinyilatkoztatja szándékát, aztán meg eltűnik, mintha az egész nem is lenne fontos. És persze nem fontos. Igaz, némileg cinikusra vettem a figurát a válaszban, amire rásegített Medve meg Szilva is, de ezek után hogy ne legyek cinikus? Annyira nem csipázom én az ilyet. Kiváncsi rám? Megismerne? Akkor mi a tosznak nem mozdul meg? Róka létemre baromira nem harapok (csak kicsit), nem lesz belőle semmi baja,
"Harap-utca három alatt megnyílott a kutya-tár, síppal-dobbal megnyitotta Kutyafülű Aladár." (Weöres Sándor: Kutya-tár)
Megnyitottam új blogomat. Mivel a freeblogos maszat nem tetszett, így ezt a blogot a Blogspot.com-ra raktam. Elég egyszerű blogmotor, az olyan kétbalkezesek is tudják használni, mint én. A Róka világ képekben itt található.
Lehet bámészkodni, lapozgatni, kommentálni, mindent, mi egy jól működő blognak tulajdonsága. A képeket viszont kéretik nem ellopni, mert azért haragos leszek, ha valahol meglátom őket vissza integetve. Igyekszem minél hamarabb feltölteni képeket, de a scan-nelés kicsit lassan megy, de rajta vagyok már.
Remek érzés hazautazni a belvárosból. Mindig akad valami, amin az ember jót nevet, vagy megbotránkozik, vagy éppen elcsodálkozik, meg ehhez hasonlók. És remek dolog a sport is. Nem csak megmozgat minket, de mindig tanulhatunk belőle.
Ma ismét nem unatkoztam a metrón haza felé. Már a mozgólépcső tetején lehetett hallani, hogy áll a bál odalenn, a peronoknál. Kíváncsian vártam, hogy mi fog elém tárulni. Mikor leértem a lépcsőn, éppen megállt egy metró. Tömve volt. Ahogy kinyílt az ajtó, lila emberek ugráltak ki belőle, menekülve, majd a másik peronnál lelassítottak. Utánuk bukósisakos harci rendőrök (rohamrendőrök) szálltak ki, megálltak az ajtónál, és se ki, se be. A kocsikból előbukkantak kopaszra nyírt, zöldre festett fejek, pulóver felett zöld-fehér pólóban, és hörögve kurvaanyáztak, lengették az öklüket, majd egyik után a másik egy kifacsart dalt kezdett el kántálni. A rendőrök álltak, és vártak, de "sima" utast nem engedtek a metróba. (Bár szerintem ember nem volt, aki nyugodt szívvel beszállt volna). Na de ne kanyarodjak mán' el... Szóval megszólalt a jól ismert hang: "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!" A rendőrök az ajtóhoz mentek, betuszakolták a fejeket és öklöket, majd beálltak az ajtóba, s a metró elindult. Ez kábé 1-2 perc alatt zajlott le. Közben nézelődtem. A kocsik tömve voltak mindenféle néppel, legfőképpen feketébe öltözött, zöld-fehér zászlót lobogtató, kopasz részegekkel. Hagyományos utast nem láttam, az ajtóknál ugyan csoportosult néhány sisak, de olybá tűntt, hogy az egész metró Fradi szurkolókkal van tele, akik kiabáltak, énekeltek, a kannás bortól pedig dülöngéltek. Először mikor megláttam az ajtókban lógva ezeket a nem túl kedves embereket majmokat, hahotázni kezdtem. De szó szerint. Álltam a peronon, és a képükbe röhögtem. De ők csak kántáltak... meg ittak... meg üvöltöttek tovább. Persze én könnyen nevettem, mert köztünk állt egy sisakos rendőr, gumibottal, mellényben, meg mindenféle harci díszben. Aztán a metró elgurult és én ott maradtam a peronon.
Amíg jött a következő metró, csak álltam és röhögtem ezeken a majmokon. A következő szerelvényen már le is lehetett ülni. Még ezen is voltak szurkolók, de ők a békésebb fajtához tartoztak. Beszélgettek, röhögcséltek, de nem bontották a rendet, viszont onnantól a Népligetig minden megálló tele volt rohamrendőrökkel. Ahogy ültemben elnézetem a békésen utazó szurkólkat, nagyon elszomorodtam és elszégyelltem magam. Tényleg ilyenek vagyunk mi magyarok - vagy ez csak a férgese, aminek hullania kéne? Hörögve üvölteni kell, ha szurkolni megyünk? Kurvaanyádozni, cigányozni, zsidózni, bazdmegelni egy másik magyarra csak azért, mert egy másik csapatnak szurkol? Trágár szavakkal kicsavart dalokat kántálni részegen? Hova lett a régi "igazi" HAJRÁ MAGYAROK, vagy HAJRÁ FRADI, vagy akiknek éppen szurkolunk? Ezek már nyilván kimentek a divatból, csak én nem tudok róla. Vagy megint én teszem túl magasra a lécet?
Eszembe jutott Mátyás király, aki könyvtárat hozott létre és megteremtette a kultúrát Magyarországon. Aki szerette népét és tanította. A mostani vezetőink nem tanítanak, hanem butítanak, ha hagyjuk. Hol van már Mátyás kultúrája? Egy hétköznapi focimeccsre is hörögve megy a magyar. Agresszívak lettünk, és nem törődünk már senkivel, csak magunkkal. Magyar ember magyar ellen támad, ütné, vágná, ha nem állítanák meg a rendőrök. Maroknyi ember pedig csak áll és csodálkozik, nem érti, mire jó mindez. Mi lesz így velünk?
Megint este 8-ig dolgoztam komótosan beszálltam a metróba, és éppen dühöngtem magamban, hogy miért is a szövetkabátomat vettem fel. Mert ugyebár szépnek szép, csak én éppen nem pont ilyet akartam, de jó anyám rábeszélt, mert "kell egy szövetkabát" és bár az idő baromi jó volt tegnap este, és tök jó egy szövetkabát... jó lenne. Ha kényelmes lenne, meg mondjuk kihagynák belőle a válltömést, amitől akkora vállam lesz mint egy vízilabdázónak. Meg az ujjával is csinálhatnának valamit, mert ha felnyúlok a metrón a kapaszkodóhoz, akkor az ujja felcsúszik majdnem a könyökömig és egyébként is baromi kényelmetlen egy hacuka. Na szóval pont ezen morogtam hazafelé a metróban, mikor mellettem felállt egy kb. 40-es nőci és mosolyogva rám nézett, hogy üljek le. Néztem rá bambán, aztán szólt még egyszer, hogy üljek le. Na akkor leesett... "Köszi, nem ülök le." - válaszoltam mosolyogva, és morogtam tovább magamban a szövetkabáton. A nőci meg leszállt a következő megállónál. Utána gondolkodtam el... Szóval az történt, hogy mikor felnyúltam a kapaszkodóhoz, alul az amúgy sem begombolt szövetkabátom szétnyílt amolyan A formában, és a csajszi azt hitte babát várok, és mint rendes nő, át akarta adni a helyét. Na puff neki. Álltam a metrón, kapaszkodtam, és az arcomat a kabátomba kellett fúrnom, hogy ne lássák, hogy röhögök, és ne nézzenek még nagyobb hülyének. Jót nevettem magamban.
De ahogy most leírtam rájöttem, hogy ez nem is olyan vicces. Mert azért az már gáz, hogy nemcsak hogy akkora vagyok mint egy ház, de még kismamának is néznek. Még jó, hogy fekete a szövetkabátom, slankított rajtam valamit. Persze a vízilabdázós-vállak megmaradtak, azon nem lehet segíteni, csak ha kivágom őket ecetes ollóval.
Úgyhogy most már egyáltalán nem nevetek a történeten.
Meg van a magam ösvénye a neten. Ritkán térek le róla. Nem szoktam ilyen-olyan családi oldalakat olvasni, mert nincs családom. De a minap mégis egy másik ösvényen indultam el, és elkeveredtem a családilapra, ahol kedvenc Ágnesem tanácsadóként ír. Olyan anyáknak próbál segíteni - és hiszem, hogy segít is - akik nem lehettek igazi anyukák, mert a természet elvette tőlük legféltettebb kincsüket.
Megjárni a poklot, ahova az élet taszított minket, testileg, de főleg lelkileg nagy megpróbáltatás mindenkinek. Az űrt ami a lelkünkbe tátong senki és semmi nem tudja betölteni. Se férj, se szülő, se barát, se gyerek, se kutya, se macska,... semmi. Ott marad, míg élünk. Csak a fájdalom enyhül idővel, semmi más, és ha az élet kegyes hozzánk, akkor a legnagyobb boldogságot más valaki adja majd meg nekünk. Nehéz erről beszélni, segíteni pedig még nehezebb. Becsülöm is Ágnest azért, amit tesz.
De mi van akkor, ha mindezt mi választottuk? Mi van, ha önszántunkból nyomtuk le a kilincset a pokol kapuján? Már ha van egyáltalán kilincs rajta... Mi van, ha úgy léptünk be az ajtón, hogy az élet nem tartott fegyvert a halántékunkhoz? Önként, dalolva, felemelt fejjel? Mi van, ha akkor úgy éreztük, nincs más választásunk, ma viszont már tudjuk, életünk legnagyobb hibája volt?
Felkelünk minden nap, mosolyt festünk az arcunkra, és csak mi tudjuk, hogy ebből semmi sem igaz. Mosolygunk és nevetünk, sugározzuk az IQ-t, miközben odabenn minden lángokban áll és csak reménykedünk, hogy egyszer majd jön az a bizonyos valaki. Hiszünk és bízunk, de a szívünk mélyén kételkedünk, hogy egyáltalán megérdemeljük-e azt, amire vágyunk.
Tudom azt mondják, amíg magunknak nem bocsájtunk meg, addig más sem fog. De mi van akkor, ha már mindenki más megbocsájtott nekünk, csak mi magunk nem?
Jó, tudom, ez így kezdetnek tök béna, de most csak erre futja. És az is igaz, hogy a róka nem is igazi Róka, mert fehér.
Eléggé hétfőnek éreztem ezt a szerdát, és ilyenkor este már nehezen jönnek a gondolatok, főleg, hogy a Sárkány egyfolytában cseszeget, hogy: "Basszus Róka! Tanuljál már, jövő héten ZH-t írtok!!!"
Nos akkor én mára be is fejezem, és megyek tanulni. de azért a kép tetszik. :)
Az emberek gyűjtögetnek ezt-azt. Ki újságokat, magazinokat, ki szalvétákat, van aki hűtőmágneseket, van, aki a szemetet gyűjti. Ez utóbbi a ritkábbik fajta, de itt a házban is előfordul egy... sajnos.
Én is gyűjtök... táskákat és cipőket.
Azt hiszem a világ pénze nem lenne elég nekem erre a két dologra. Ha bemegyek egy cipő boltba, vagy egy táskáshoz, akkor legalább 10-et tudnék kapásból leemelni a polcról, hogy "az" tetszik. Persze az évek alatt ezt a fóbiámat leküzdöttem odáig, hogy csak akkor veszek, és csak annyit, amennyire szükségem van. Volt, hogy ott álltam az üzletben két kezemben hat táskával, és nem tudtam eldönteni, melyiket is válasszam. De voltam így cipővel is. Szerencsére ma már kizárom a többit, csak akkor keresgélek tovább, ha még sem jó az, amibe az első pillantásra beleszerettem. Mindennek ellenére kidőlnek a táskák a szekrényből...
Anyám sosem értette ezt, neki 1-2 táskája volt csak. 1 hétköznapra, 1 ünnepre, vagy alkalomra. Aztán snitt. Sosem tudtam megmagyarázni, hogy miért szeretem ennyire a táskákat. Volt olyan, amit rongyosra hordtam, és fájó szívvel dobtam ki, mikor már nem lehetett segíteni rajta, de volt olyan is, amit csak egyszer "hordtam", és ott porosodott a szekrényben, amíg meg nem untam, hogy kerülgetem. A minap szereztem be a legújabb táskámat. Meguntam mindenféle szatyorban hurcolni a cókmókjaimat, így vettem egyet, amibe belefér még az angol cuccom is. Egyszerűen IMÁDOM. Amikor megvettem, alig vártam, hogy hazaérjek, és belepakoljam a cuccomat. Már a buszon elkezdtem kibontani, de annyira csörgött-zörgött a szatyor, amibe beletették, hogy nem matattam vele sokáig.
Ilyenkor mindig eszembe jut, a színdarab Edith Piaf életéről, de a címét mindig elfelejtem. Abban van egy részlet, amikor Piaf a barátnőjével beszélget, és a barátnője mondja:
"Ha egy tisztességtelen nő megkíván egy olyan férfit, akit nem lenne szabad, a tisztességtelen nő megszerzi amit akar, és tovább áll. Ha egy tisztességes nő megkíván egy olyan férfit, akit nem lenne szabad, a tisztességes nő elmegy és vesz magának egy új retikült."
Lehet ezért van nekem annyi táskám? De akkor felmerül a következő kérdés: Kit kívántam meg?
Nem nagyon szoktam videókat ide beépíteni, de erről úgy gondoltam, hogy megéri. :) A minap linkelte ki az egyik kollégám a Facebook-on. Nem egyszerű...
Első ránézésre azt mondtam, hogy nekem bizony oda el kell egyszer mennem. Aztán ahogy peregtek a másodpercek meg a percek, egyre kevésbé mondtam ezt. A végén már szédültem, és majdnem hogy féltem. Minden tiszteletem azé, aki a tiltás ellenére végig megy rajta.
Na de a videó előtt egy kis történelem:
Az El Caminito del Rey - A Király útja
1901 és 1905 között épült, kb. 3 km hosszú út két vízesést köt össze, átlagosan 300 méter magasságban vezet, szélessége 1 méter körüli. Eredeti funkciója az volt, hogy a két vízesésnél épült vizierőművek között ingázó munkásoknak ne kelljen több órás kerülő utat tenniük. Nevét 1921-ben kapta, amikor XIII. Alfonz király átgyalogolt rajta, hogy felavassa Conde Del Guadalhorce gátat. Persze, akkoriban sokkal jobb állapotban volt az út. Voltak korlátok, végig biztonságosan lehetett rajta közlekedni. Az elmúlt százegynéhány év alatt csak pusztult és egyre veszélyesebb lett - sok helyen se korlát, se semmi -, aminek következtében 2000 körül többen lezuhantak az ösvényről. Ezt követően a spanyol hatóságok lezárták, és megtiltották rajta a közlekedést. Ez persze csak az átlag turistákat tántorította el attól, hogy felkeressék a Király ösvényét. Az extrém sportokat és helyeket kedvelők kedvenc célpontja lett. A legveszélyesebb helyeken a sziklafalba rögzített fém vezetőszálra karabinerrel fel lehet csattanni, így ott (egy fokkal) kevesebb az esély a nem kívánatos repülésre... Mivel nem csak veszélyes, hanem kimondottan TILOS is az El Caminito del Rey-t bejárni, az utóbbi időben előszeretettel büntetik is azokat, akiket rajtakapnak a tiltott gyümölcsön úton (akár 6000, azaz hatEZER euro is lehet a büntetés!).
Évekkel ezelőtt történt, hogy összeakadtam egy nagyon kedves sráccal. De még milyen kedvessel! Ő testesítette meg számomra a nagy Ő-t. Magas volt, jóképű, helyes, charme-os, vicces, és iszonyatosan vagány, Én csak Marc Darcy-nak hívom. Mikor először találkoztunk, fel sem tűnt. Aztán ahogy egyre többet találkoztunk... Persze mindketten azt mondogattuk magunkban, hogy "Nem lehet, nem lehet, mert ott a harmadik menyasszonyként..." bla..bla..bla... Aztán egy este robbantunk. És attól a naptól kezdve szinte mindent együtt csináltunk. Ide mentünk, oda mentünk, vagy csak punnyadtunk az ágyon, vagy főzőcskéztünk, teljesen mindegy volt. Minden percünket együtt töltöttük, nem számított semmi és senki. Azt hiszem ő volt az egyetlen pasi, akire azt mondtam, hogy vele bárhol, bármikor, bárhová. Boldog voltam. Tényleg.
Aztán egy nap csúnya véget ért ez az idill, és ő a másik nőt választotta, és elköltözött. Ha jól számolom ennek úgy kábé 7 éve. De ha jobban belegondolok, ha mélyen magamba nézek, nekem Ő még mindig a nagy Ő. Néha fel szoktam hívni, beszélgetünk egy keveset, de mindig óriási bátorság kell hozzá nekem, mert a lábaim még mindig rongyból lesznek, ha róla van szó. Még mindig ugyanúgy hat rám.
Szóval itthon ülök, illetve fekszem szerda óta, mert dögrováson vagyok, összeszedtem valami kórságot. De már nem tudok egész nap feküdni, már fáj mindenem a fekvéstől. Így hát tegnap összeszedtem minden bátorságomat, és felhívtam. Újra. - Szia Róóókaaaa! - köszönt bele a telefonba, ahogy felvette... (Mi van??? Mi a frász van ezzel??? Nem szokott így örülni nekem. És azt sem szokta tudni, hogy én hívom... Lementette a számomat... Mi vaaan????) - Mi újság? Régen beszéltünk. (Régen csezd meg, azt mondtad, hogy majd hívsz..) - Hallom, Te is elkaptad ezt a szarságot. - Szia Marc Darcy! El hát, benyaltam valami kórságot. Itthon vagyok szerda óta. - Én már túl vagyok ezen. Mi újság? Jól vagy? Még mindig ott a... milyen osztályon? Munkaügyön? - Munkaügyön? Hát köszi Marc Darcy. Úgy ismersz engem, mint aki 8 órát tud egy helyben a seggén ülni? (Csezd meg Marc Darcy) Veled mi újság? - Köszi, elvagyok, dolgozgatom. (Heee? Jól hallottam? Hol az asszony? Hol a gyerek? Miért beszél egyes szám első személyben? Hova lett a "mi"????) - Hol vagy most? - TV-zek. Bent mi újság? A régiek megvannak még? - Persze meg vannak. - Milyen az új elnök? - Nem tudom, én nem ismerem. De akik dolgoztak vele régen, azt mondják korrekt. Majd kiderül. - Drága Róka. (Mi vaaaaan???) Én beszélgetnék még veled sokáig, és persze nem telefonon, hanem személyesen, és nem szeretném, hogy azt hidd, csak lerázlak, de mennem kell dolgozni, éppen anyagot vágok. (Mi vaan?? Én drága? Één? Ez beteg, tuti nem gyógyult még meg.) - Jól van Marc Darcy, hagylak dolgozni. - Szia Róka. - Szia Marc Darcy.
Nos. Azt hiszem lényegében teljesen mindegy, hogy mit gondolok, hiszen bármit belemagyarázhatok ebbe a beszélgetésbe, ami ugye nem teljes... Valójában az is mindegy,hogy mit beszélek bele. Ő ott él, én meg itt. Bár tény, hogy fura, ahogy beszélt. Régen mindig az volt, hogy "mi" ezt csináltuk, azt csináltuk, stb., stb. Most meg... Valahogy hiányzott a többesszám, de nem csak a beszédből. A hangjából is. A fene sem tudja.
Általános vélekedés, hogy minden épelméjű ember - legyen az nő vagy férfi - szereti a jót, a szépet. Ebből az elméletből kiindulva olybá tűnik, hogy jogosan pakoljuk tele piciny lakásunkat mindenféle, nekünk tetsző virágokkal, amik általában zöldülnek, vagy megkoronázva az egész lényüket, simán színesednek virág formájában.
Úgy tűnik, jómagam is azon elmebetegek közé tartozom, akik szeretnek dzsungelt építeni a lakásukba. Ezt tetézve a tavasszal kaptam édesanyámtól egy baromi egyszerű virágot, ami tavasztól késő őszig folyamatosan virágzott, és nekem - balga ember lévén - gyönyörködésem az egekbe rúgott. Ez az egyszerű virág viszont - lévén, hogy hagymás virág - télen alszik. Ilyenkor nem szereti a meleget, a sok vizet, mint egyébként. Ilyenkor aludni szeret, és pihenni. Meg azt, ha békén hagyják. Meg is tudom érteni, hiszen egész évben dolgozik, virágot virágra hoz, az én gyönyörűségemre.
Szóval a cidri beköszöntével én szépen kiraktam a lépcsőházba aludni, gondolván, hogy itt rendes népek laknak, nem lesz semmi baja.
Egy frászt. EGY NAGY BÜDÖS FRÁSZT. Én ugyanis nem számoltam az unatkozó öregasszonyokkal, akik unalmukban mindenbe beleütik az orrukat, és előszeretettel csámborognak napközben a lépcsőházban, kifigyelve mindent, hogy mindenről tudjanak. Nem lenyúlta az egyik az alvó virágomat?!?!?! Hogy száradna le tövig a keze az ilyennek! Pofátlanul felsompolyog a negyedik emeletre, és elveszi azt, ami a másé. Persze utána a buszon jajong, hogy fája lába. Persze a nagy jajgatás közepette mélyen hallgat arról, hogy napközben a lépcsőházban cirkulál.
Annyira felkaptam a vizet ezen, hogy írtam egy apró levelet a házban lakóknak, hogy ha magára ismer, akkor tekerjen vissza a negyedikre, és rakja vissza a virágomat. Persze önmagában véve egy virág nem egy nagy érték. Annak, aki ellopja. Akitől ellopják, annak nyilván az. De persze én azt a virágot nem fogom már látni többet. Max annak a "kedves" öregasszonynak az erkélyén.
Egyszerűen nem tudok túllépni rajta. Azt még megérteném, hogy éhes, és kenyeret lop. Sőt. Vennék neki kenyeret, mert az létfontosságú, hogy az ember egyen. De egy virágot?????? Annyira kellett neki? Vagy a levelét eszi? Vagy mit? Nem tud nélküle létezni? A nyakamat rá, hogy nem is tudja milyen virág, csak meglátta, és elvitte. Vagy annyira az agyára ment az öregség, hogy kínjában nem tud mit csinálni??? Mint kiderült nem egy virág tűnt el már a lépcsőházból.... Lehet ez a kreatív hobbija. Elképesztőek az öregasszonyok.
Sejtem ám én, hogy ki volt az a pofátlan. Minden tavasszal tele rakja az erkélyét azzal a büdös muskátlival. Télen meg az egész lépcsőház bűzlik a muskátlitól, mert ő is ott telelteti őket. De tuti megbánja még az öregasszony, mert ha egy hét múlva nincs a virágom a helyén, akkor minden héten kidobok egy láda muskátlit, aztán nézhet. Igaz, JGy azt mondja, ne süllyedjek le az ő szintjére. Ebben igaza van. De mit lehet ilyenkor tenni? Minden kivitelezhető bosszúra szomjas vagyok. Megbánja ezt még az öregasszony.
Én a magam részéről sosem szerettem a történelmet, kivéve az ókori szakaszát, Egyiptomot, a perzsákat, Mezopotámiát. Most viszont kaptam JGy-től egy blog címet, amiben érdekes dolgot olvashattam.
Keress egy történelem tanárt aki ezt megmagyarázza, ... ha tudja.
Abraham Lincoln-t 1846 -ban beválasztják a Kongresszusba. John F. Kennedy-t 1946 -ban választják be a Kongresszusba.
Abraham Lincolnt elnökké választják 1860-ban. John F. Kennedyt elnökké választják 1960-ban.
Mindketten nagy gondot fordítottak az emberi jogokra. Mind a két elnök felesége elvesztette gyermekét, míg a Fehér Házban laktak.
Mindkét elnököt pénteken lőtték le. Mindkét elnököt fejbe lőtték.
Kezd egyre különösebbé válni...
Lincoln titkárnőjét Kennedynek hívták. Kennedy titkárnőjét, pedig Lincolnnak.
Mindkettővel egy déli állambeli végzett. Mindkét elnököt egy déli születésű elnök követte és Johnsonnak hívták.
Andrew Johnson, aki Lincoln utódja volt, 1808-ban született. Lyndon Johnson, Kennedy utódja pedig 1908-ban született.
John Wilkes Booth, Lincoln gyilkosa, 1839-ben született. Lee Harvey Oswald, Kennedy merénylője, pedig 1939-ben.
Mindkét merénylő a hármas nevén ismert. Mindkettejük neve 15 betűből áll.
Akkor most kapaszkodj a székbe... Lincolnt a 'Ford' nevű színházban ölték meg Kennedy autója, amiben megölték egy ' Lincoln' volt amit a 'Ford' cég gyártott.
Lincolnt egy színházban ölték meg, a merénylője elfutott majd elbújt egy raktárépületben. Kennedyt egy raktárépületből lőtték le, a merénylője elfutott és elbújt egy színházban.
Booth és Oswald is merénylet áldozata lett még a tárgyalás előtt.
És a végső rúgás ... Lincoln egy héttel a merénylet előtt Monroe-ban volt, Maryland államban. Egy héttel a gyilkossága előtt Kennedy Marilyn Monroe-val volt ...
Itt ülök a gép előtt. Olyan írhatnékom van, még sem tudok mit kezdeni magammal. Csak téblábolok a lakásban, mint gólya-fos a levegőben, és nem csinálok semmit. December 27-e óta erőltetett menetben tanulok. Reggel 9-kor kelés, éjjel 3-kor fekvés. Azt hiszem elfáradtam. Holnap este fizikából vizsgázom, előttem az asztalon halomban a fizika-cucc, de már nincs erőm, és nincs kedvem tanulni. Nem érdekel, milyen lesz a vizsgám.
Hiányoznak a barátaim. A vizsgaidőszak kezdete óta nem nagyon beszélgettem senkivel, szilveszterkor is itthon voltam, de úgy mentem volna valahova táncolni, bulizni ismerősökkel, barátokkal. Csak hát ugye ők nem voltak sehol. Aztán jött az éjfél, a tűzijáték, meg a petárdadurrogtatás. Kint álltam az erkélyen, és néztem, ahogy a szomszéd parkolóból fellövik a tűzijátékokat. És ott a hideg éjszakában baromira egyedül éreztem magam. Éreztem a tűzijáték jellegzetes szagát, hallottam a petárdákat, az embereket ahogy kiabáltak a trombitákat, mégis mintha egy ablak mögött álltam volna, és bentről néztem volna kifelé. Mintha egy másik világból nézném az itteni dolgokat. Mintha senki nem lenne a világon, csak én. Most megint éjfél van, és valahogy most is így vagyok vele. Megint nincs senki, csak én.
December 23-a óta holnap megyek először dolgozni. Igaz, voltam 3-án is, de az az egy nap nem számít igazából. Mindenki "Sziiiiaaa! BUUUUÉÉÉK!" - meg hasonlók. Ültünk szinte egész nap a büfében, és csacsogtunk. Jó volt. Hiányzott már. Azt hiszem én nagyon rossz lennék remetének. Nem bírom már az egyedüllétet. A tizen-nemtudom-hány év alatt mióta Pesten lakom, szépen rám ült, elterebélyesedett, és csendben megfojt. Illetve fojtana... ha hagynám. Szeretnék megint olyan életet élni,mint anno Pécsen. Minden pénteken és szombaton valahol, valamelyik szórakozó helyen a táncparkett közepén táncolni és nem foglalkozni semmivel, csak hagyni, hogy a zene sodorjon. Vagy kimenni a jégpályára és csak karcolni a jeget órákon keresztül. De már nincs senki, akivel ezt megtehetném, egyedül pedig nem indulok el.
Azt hiszem abba hagyom az írást. Nem azért, mert nem olvasnak, hanem mert nem tudok mit írni. Nincs semmi, de semmi, amit nem mondtak már el vagy ezerszer, nem veséztek ki, és nem magyaráztak meg jobbról-balról, elölről-hátulról, fentről-lentről. Nem tudok újat mondani. Nem tudok jót mondani.
Becsuktam. Elmentem a téli-álmot alvó lelkem után aludni. Szóljatok majd ha itt a tavasz.
